Csütörtöki iskola

 Ha településeink felét-harmadát kitevő aprófalvak megállíthatatlannak tűnő elöregedését, elszegényedését, elmaradottságát tekintjük, joggal kérdezhetjük: Milyen jövő vár a magyar vidékre? Kell-e földműves a faluban, milyen fétisek és tabuk állnak a fenntartható agrárpolitika útjában? Kell-e falu a tájba? Kell-e iskola, vasút, postahivatal a falusiaknak? Kell-e a magyar agrárium Európának?

Ezekkel a kérdésekkel indította először útjára Kemény Bertalan a Falufejlesztési Társaság megalapítója az Első Pesti Sörkertben, (közismertebb nevén a Gilde Sörözőben a Vámház körúton), a „CSÜTÖRTÖKI ISKOLA” néven ismertté vált faluszemináriumot.
A parázs hangulatú viták, és beszélgetések helyszínét később Reishl Gábor, akkori MÉSZ elnök javaslatára, áttettük a Magyar Építőművészek Szövetségének székházába, ahol több mint négy éve, 2006 óta, Krizsán András építész vezeti és szervezi nagy sikerrel a programsorozatot minden hónapban.

A Csütörtöki Iskola faluszeminárium olyan civil akadémia, ahol a mai magyar valóságot, az intézményi, szellemi, és gazdasági támogatottság nélkül magukra maradt falvak életbemaradásának, önfenntartó képességének sajátos problémáit, feladatait igyekszünk feltárni, a közös gondolkodás, az igényes párbeszéd módszerével. Mert több szempontból is szükséges és indokolt a találkozás, az együttgondolkodás a perifériára szorult falvak és tanyák sanyarú sorsát, kiszolgáltatottságát, társadalmi leszakadását látva, ahol iszonyatosan felgyorsult és egyre több társadalmi csoportot ránt magával a szegénység, a kilátástalanság.


Ma már a lakosság közel egyharmada él a létminimum alatt. A legnagyobb nyomor az ország legelmaradottabb régióinak kis falvaiban tapasztalható. Ha egy faluban megszűnik a vonatközlekedés, bezárják a postákat, iskolákat, nincsenek munkahelyek, a fiatalok mind elköltöznek a falvakból és az idősek pedig ott maradnak egyedül a nyomorúságos nyugdíjukkal. Nekünk állampolgároknak kell észrevennünk őket. Mert a szegénység – mivel az emberek méltóságuk védelmében igyekeznek azt titkolni – nem mindig vehető észre. Ugyanakkor hiába a rátermettség, a szorgalmas polgármesterek minden igyekezete, lehetetlen nem látni a második falurombolás hullámát.

 Falvaink népessége az elmúlt 50 esztendő alatt a felére, negyedére csökkent. A munkaképes korú lakosság és az iskoláskorú gyerekek száma nem ritkán a tizedére-huszadára zsugorodott. Aki tud, menekül. De mi lesz a kisfalvakban meglévő, nem csekély nemzeti vagyonnal, műszaki infrastruktúrával, értékes emberi környezettel, az ez idáig mindig megújuló falvainkkal? Mert falvaink egyre dinamikusabb átalakulása - és beleértve az elnéptelenedő, kiöregedő falvaink szomorú változásait - tovább tizedeli népi építészeti értékeinket és napról-napra kevesebb a védelemre valóban érdemes, összefüggő épületegyüttes.

Azt is látjuk, hogy a modern társadalomban a szülőföldhöz kötődés szerepe folyamatosan csökken és a mai ember számára a hely, a táj nem jelent mást csupán, mint egy érdekes idegenforgalmi látnivalót, vagy még inkább kizsákmányolásra alkalmas területet, amely a gazdasági érdekeknek alárendelve tetszőlegesen mérhető, szabható, függetlenül a hely sajátosságaitól, konkrét minőségi valóságától. Vannak olyan települések, ahol az emberek már a temetőbe sem tudnak kimenni, mert a körülötte levő terület egyetlen gazda kezében van, ő viszont lezárja az odafelé vezető utakat.

A szülőföld az ott élőknek azonban megélhetés, munka, öröm és ragaszkodás. A házak, utcák, falvak olyanok, mint az emberek, saját történelemmel, hagyománnyal, térbeli adottságokkal, részletekkel rendelkeznek. Ezek a régi épületek nem csak azokra az évszázados táji karakterekre, építészeti ritkaságokra irányítják rá figyelmünket, amiket féltve őrzünk, hanem segítenek abban is, hogy megértsük a hagyományos népi kultúra értelmét és tanuljunk abból.

Ma, amikor eltűnik a hagyományos falusi életforma, megszűnnek a hagyományos faluközösségek, nő az elidegenedés, egymás ellen fordul az a fajta erő, ami egyébként közös együttműködésben kellene, hogy megnyilvánuljon, sokan mondják, hogy a legfőbb érték az ember. De kizárólag csak az egyént értik alatta, és ha embert mondanak, akkor sohasem annak a hármas szintjére –egyén, család, közösség- és ezek összefüggésrendszerére gondolnak, a teljes emberre! Holott az élővilág archaikus közösségeit vizsgálva, a csoporthoz fűződő biológiai kötődésünk még egy olyannyira individualista társadalomban is, mint a miénk a génjeinkben van. Köztudott, hogy ha a csoporttársadalom egy tagja elveszíti csoportját, akkor maga is elpusztul.
Ezért fontos, hogy saját életkilátásunk és életminőségünk érdekében higgyünk közösségeinkben, szilárd erkölcsi értékekben, abban, hogy milyen kiemelt fontossága van a bizalomnak, a családnak, a társas kapcsolatoknak.

Napjainkra ez a bizalom fokozott felelősséggé kell, hogy váljon, kiterjesztve az egész emberiségre. Ma, amikor Földünk túlnépesedése kerül előtérbe és az emberiség egyre hatásosabb technikával alakítja át bolygónkat, a föld, a víz, a levegő, a teljes globális bioszféra minket is éltető működése kerül veszélybe. Tévedés ne essék, nem a Föld vagy a bioszféra megmentése a cél. Feltehetőleg mindkettő túlélne egy efféle katasztrófát. A tét „csupán” az emberiség. Ehhez viszont vagy fel tudjuk fogni a közös ügy előbbre valóságát az egyéni, sőt nemzeti érdekekhez képest, vagy versengve rohanunk egy globális katasztrófa felé.



A Falufejlesztési Társaság Csütörtöki Iskolájának előadói és résztvevői ezt a közös felelősséget érzik át. Ez a magatartás segít bennünket abban, hogy elkezdjünk figyelni egymásra, hogy valódi párbeszédbe kerüljünk egymással, amelyből egy új meg¬értés bontakozhat ki. Amikor mindenki érzékeny a má¬sik rezdülésére, és nem csupán arra, hogy mi történik a saját fejé¬ben, akkor sikerül következetesen együtt beszélgetnünk és gondolkodnunk. Ez a megosztott érte¬lem az, ami az embereket, közösségeket összetartja, és a közös megértésre sarkalja. Amikor kialakulhat a dialógusnak és a közös tudatosságnak az az élménye, ami azt sugallja, hogy közös problémáinkból van kiút. Amikor mindnyájan félbeszakítjuk egyéni ambícióink megvalósítását, mikor megkérdőjelezzük és megvizsgáljuk korábbi feltételezéseinket, mikor mindnyájan a tudatosságnak ugyanabban az állapotában kerülünk, akkor a védekezés, a vélemények és nézeteltérések egész szerkezete omlik össze, és hirtelen átváltozik a barátság, a részvétel és az együttgondolkodás egységévé.

Csütörtöki Iskolánk ilyen civil fórumok, ahol mindenekelőtt az értelmes beszéd, az igényes közgondolkodás módszerével keressük az okokat, magyarázatokat, megoldásokat az adott témakörön belül, ahol vitapartnereink tapasztalataikkal bizonyítják egy-egy település közösségformáló erejét és népi kultúránk bölcsességét. Meghívott előadóink segítségével betekintünk ezekbe a kutatási területekbe, módszerekbe, és együtt keressük a válaszokat a fenntartható fejlődés, az önfenntartó képesség megteremtésére, a vidéki élet problémáira és lehetőségeire.